A vihar már elvonult és Kodia vizesen és teljesen átfagyva ücsörgött a többi fogoly között. A fogai megállíthatatlanul vacogtak, a hajáról víz csöpögött az arcába és úgy érezte, még sohasem fázott ennyire. Bármit hajlandó lett volna megadni, hogy újra otthon lehessen a tűz mellett, a családja körében...de ez hiú ábránd volt. Immár csak em két hete utaztak a Fadrarba tartó hajón, és Kodia pontosan tudta, milyen sors vár rá és a többi társára: eladják őket rabszolgának valamilyen nemes úrnak, vagy a császári udvarba viszik őket, vagy, ha igazán szerencsétlenek, a földekre kell menniük dolgozni, ahol bizonyosan nem lesz hosszú életük. Kodia sokat hallott már az embertelen körülményekről, a rabszolgák sivár életéről, de a lelke mélyén remélte, hogy ő és a testvérei talán elkerülhetik valahogyan ezt a sorsot... A testvérei. Aznap, amikor elhurcolták őket, Nalytét, a húgát és Fyrrt, az öccsét egy másik hajóra vitték és Kodia többé nem látta őket. A hajók nem együtt mentek, az, amelyiken Kodia utazottsokkal hamarabb elindult, míg a másik még a kikötőben maradt. Még most is belefájdult a szíve, ha az égő házakra és a sikoltozó emberekre gondolt. És a szüleire... Kodia érezte, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán és gyorsan letörölte. Az első két nap nagyon nehéz volt; Kodia megpróbált leugrani a hajóról a tengerbe, de a katonák visszarántották, mielőtt megtehette volna. Cserébe véresre korbácsolták a hátát, büntetésként és elrettentésként, hogy senki ne próbálkozzon szökéssel, ahogy a kapitány mondta. Kodia nem is próbálkozott többször, nem lett volna ereje hozzá. De a száját nem tudta befogni: néha egyszerűen nem tudta megállni, hogy oda ne szóljon valami gúnyosat a fogvatartóinak. Ezért majdnem megkorbácsolták újra, de végül csak egy pofont kapott, amitől felrepedt az ajka. Egy idő után kiismerte a katonákat, rájött, melyiküknél hol van a határ. Egyesek jobban tűrték a szemtelenségeit, mások azonban hamarabb dühbe gurultak. Valamelyik nap egy vékony, rövid hajú fiú megelégelte a helyzetet és nekiesett az egyik őrnek. A kapitány utasítására aznap egyik fogoly sem kapott enni, a fiút pedig kivégezték. Kodia a történtek után jobbnak látta, ha hallgat. Amúgyus keveset kaptak enni, többnyire csak egy kis darabka száraz kenyeret és tejet vagy vizet. Kodia hamar rájött, hogyha túl akarja élni az utazást, muszáj félreraknia pár darabka kenyeret az ínségesebb időkre, mert könnyen lehet, hogy ismét nem kapnak enni egy teljes napig. Az útitársai nagy részét ismerte látásból, egyesekkel még egy utcában is lakott. Ő az idősebb foglyok közé tartozott, többnyire nála fiatalabbakat hurcoltak el. Nem beszélgettek sokat, az ugyanis tilos volt, de voltak pillanatok, amikor az őreiket ki lehetett játszani. Este többnyire ittak, és olyankor hamar elaludtak. Így ismerkedett meg Kodia egy Mirke nevű lánnyal és egy Hel nevű fiúval. Egyiküket sem ismerte korábbról, bár Hel azt állította, hogy látta már Kodiát. Éjszakánként halkan, suttogva beszélgettek; nem a jelenről, vagy a jövőről, hanem a gyermekkorukról, ami mindhármuknak egyformán békésen telt. Felidézték a naplementéket, a gyümölcsök ízét, a tó vizének sima hűvösségét, az emberek arcát. Kodia úgy érezte, ezek az emlékek csak még jobban fájdítják a szívét, ugyanakkor segítenek továbblépni is. Nem elfogandi, nem beletörődni vagy megbocsátani, hanem erősödni. Kodia tudta, hogy nem veszítette el örökre a testvéreit, őket is ugyanoda viszik majd: a rabszolga vasárra. Erősen bízott benne, hogyha máshol nem, ott majd újra láthatja őket. De ehhez életben kell maradnia. Attól fogva visszafogta magát, engedelmes lett. Még jól emlékezett, mire tanította őt az anyja: a türelem a legfőbb erény. Ő is türelmes lesz. Nem ment könnyen, erővel kellett lecsillapítania magát, a dühét és kétségbeesését és bátorságot kellett merítenie a félelem helyett. Igyekezett felidézni apja leckéit, amire a házuk udvarában tanította őt: "Türelem, nyugalom és engedelmesség, ezek a te legfőbb értékeid, tanuld meg használni őket." Miatta lett Kodia az, aki és nem bírta elviselni, hogy az apja nincs már és soha többé nem fogja hallani a hangját. Nappal igyekezett közönyösnek látszódni, nem akarta megadni a katonáknak azt az örömöt, hogy lássák a szomorúságát. Esténként azonban mindig a régi időkre gondolt és arra, amikor az anyja utolsó leheletével megeskette arra, hogy bosszút álljon Fadraron, és hogy megvédi az öccsét és a húgát. "A másodikban kudarcot vallottam, az elsőt hogyan tudnám véghez vinni? Ők fognak eltaposni engem, mint egy csótányt. Különben is, ki vagyok én? Nincs elég erőm hozzá, hogy bosszút álljak." Valóban nem volt, de Kodia akkor sem akart letenni az esküjéről. Asmeában az ígéretek szentek, az olyan embert, aki megszegte a szavát, semmire sem tartották. Kodia saját magának, a családjának és minden asmeainak tartozott azzal, hogy megtartja a fogadalmát. Bár fogalma sem volt róla, hogyan is tehetné, amikor meg van láncolva és hamarosan rabszolga lesz belőle. Ragyogó, holdfényes éjszaka volt, a csillagok is ott ragyogtak az ége, ám még ezek sem tudták megnyugtatni Kodia háborgó lelkét. Ma reggel hallotta, hogy egy matróz azt mondja egy másiknak, hogy már csupán egy nap van hátra az utazásból. Kodia igyekezett lélekben felkeszülni, de egy szabad ember nem tudja olyan könnyen elfogadni, hogy hamarosan nem lesz szabad többé. *Fadrar, Prolis* Kodia még sosem látott ilyen hatalmas várost. Amerre csak nézett, házak, paloták, hajók és emberek végtelen sokaságát látta. A Mor folyó pontosan két egyenlő részre osztotta a várost. Ezen a folyón siklottak most a kikötő felé, ahol több száz hajó himbálózott a vízen. Mikor kikötöttek, Kodiát és a társait sorban letaszigálták a hajóról. A sok ücsörgés, verés és éhezés után Kodiának nehezére esett lábra állnia. - Igyekezzetek már, minnél hamarabb meg akarok szabadulni tőletek! -kiáltotta a kapitány. Senki sem bámulta meg őket - itt a rabszolgák megszokott látvány voltak- Kodia viszont annál jobban megnézte az embereket. Az első gondolata az volt, hogy bár ők is ugyanolyan emberek, mint ő, mégis olyanok, mintha egy teljesen más világból léptek volna elő. Mind a férfiak, mind a nők színpompás ruhákat viseltek, brokátot, selymet, muszlint. A fejükön valamiféle különös, díszes fejfedőt viseltek -Kodia még soha életében nem látott ehhez hasonlókat- a férfiakét rendszerint fehér toll díszítette, a nőkét színes csipke. Az egész egyszerre hatott nagyon elegánsnak és rettentően visszataszítónak. Kodia hirtelen nagyon elszégyellte magát, amiért ő ilyen rongyos ruhákat viselt, a haja nyirkosan és kócosan lógott a vállára, ráadásul azóta nem fürdött, mióta elrabolták. Otthon, Asmeában minden nap fürödtek, ez volt a hagyomány és Kodia szerette, hogy a nap végén megtisztulhat némi víz és szappan segítségével. A hajón senki sem fürdött, ugyhogy Kodia egy idő után rosszul lett a szagoktól. Hel hátulról megérintette a vállát. - Azt nézd meg! -mutatott jobbra. Kodia arra nézett, amerre a fiú mondta és elállt a szava; egy hatalmas palotát látott a távolban, a hegy tetején. Gyönyörű vol; lila kőből épült, csodásan díszített falakkal, kissé lejjebb pedig egy vízesés zúdult alá a hegyen. "Hogy omlana rájuk az egész." - Szép vityilló, he? -kérdezte tőle a mellette haladó idősebb katona.- Ha szerencsés vagy, odakerülhetsz a császár...ölébe. - nevetett saját tréfáján. Néhány társa vele nevetett. Kodia nem szólt semmit, undor fogta el. Hallott már pletykákat a császár hirhedt szeretőiről. Közben a tekintete a testvéreit kereste, hátha meglátja őket valahol a tömegben. Mióta csak a városba értek, azért figyelte az embereket, mert a lelke egyik fele abban reménykedett, hogy ők is itt lesznek, hogy láthatja őket és tudja, hogy élnek. A másik fele azonban azt mondta, talán jobb lenne, ha soha nem érnének el ide, mert bármi jobb, mint Fadrarban rabszolga lenni. A piac tele volt. Kodia mellkasa összeszorult a látványtól: megbilincselt rabszolgák, és rájuk harsányan licitáló vásárlók tömege. Asmeában tilos volt rabszolgát tartani, ott mindenki maga végezte el a munkáját, ha oedig nem tette hát elvégzetlen maradt, mert más nem csinálta meg helyette. A kapitány ment a menetük elején és rgy idős, nagy hasú emberh vezette őket. A nagy hasú úgy szemlélte meg őket, mint a teheneket, majd megkérdezte: - Hányan vannak? - Ötvenen, öreg, ahogy megbeszéltük. Én leszállítottam az árut, most a pénzemet akarom! -kiáltotta dühösen a kapitány. - Jó, van, jól van, mindjárt uram, de előbb megnézem őket. A kapitány kiköpött. - Pokolba a nézegetéssel, talán nem bízol bennem? Mindgyik túlélte az utat, egy darabig bírni fogják a munkát is, erre mérget vehetsz. Hoztam én valaha selejt árut? - Nem, nem. -dünnyögte az öregember beleegyezőn. Egyesével megszemlélte mindannyiukat, majd amikor végzett, leszámolta az aranyat a kapitánynak. Kodia vele együtt számolta: 100 aranyat fizetett értük összesen. Mivel ötvenen voltak, ez azt jelentené, hogy mindgyikük élete fejenkent két aranyat ér? A kapitány beleharapott az egyik aranyba, majd gyorsan összeszámolta őket. - Megvan. -bólintott. Majd kezet ráztak. Miután távozott a legénységgel együtt, az öreg kereskedő végtelen elégedttséggel összecsapta a tenyerét. - Na, ezzel mgvolnánk. Most gyertek velem. A nap végére minden fiút kifaggattak, hogy ért-e a kovácsoláshoz, vagy bármilyen más munkához, ami hasznos kehet egy gazdag úrnál. A lányokat egy középkorú asszonyságra bízta az öreg, hogy törje be őket, hogy lélekben is alkalmasak lehessenek a szolgálatra. Azzal kezdődött, hogy mindenkit megbélyegeztek a jobb vállán, Fadrarban ugyanis minden rabszolgát megbélyegeztek, a nőket a jobb, a férfiakat a bal vállukon. Tüzes vassal égettek egy különös, kör alakú bélyeget a hátukra. Kodia megpróbált nem sikítani, összeszorította az állkapcsát és egy fojtott nyögést hallatott. Belül azonban égett a kíntól. Az asszonyság, akit, mint kiderült, Eme-nek hívtak, vigyorogva megszorította Kodia vállát. Kodia majdnem összeroskadt az érintésétől. - Ezt már szeretem! -harsogta Eme- Szeretem, amikor valaki csendben tűri a fájdalmat. Ez a jó rabszolga legfőbb erénye: a csendben tűrés. És persze az engedelmesség. - engedte el Kodia vállát. Kodia beállt abba a sorba, ahol a mgbélyegzettek álltak. A többi lány, akik még az "avatás" előtt álltak, félve néztek össze. Eme ismét elvigyorodott, így Kodia láthatta rothadt, sárgás fogait. - Mától fogva rabszolgák vagytok. Rabszolgák, akik azt teszik, amit csak a gazdájuk parancsol nekik, kérdés nélkül. Egész eddigi életetek során már megszokhattátok, hogy szabadok vagytok és csak a saját fejetek után mentek. De majd megszokjátok ezt az életet is. Holnap a legjobb arcotokat kell mutatnotok lányok, hogy jó helyre kerülhessetek. Jövendő gazdáitok óhajai szerint kell majd élnetek. A rabszolga három fő erénye az engedelmesség, a csendesség és az odaadás. Ismételjétek utánam! - Engedelmesség, csendesség, odaadás. -suttogták. Eme a füle mögé tette a kezét. - Nem hallom. - Engedelmesség, csendesség, odaadás. -mindták a lányok hangosan. Kodia is velük mormolta a szöveget. - Nagyon jó. Ezt ne feledjétek el. Ha netalán mégis kimenne a fejetekből, akkor ti is erre a sorsra juttok. - mutatott ki az ablakon. Kodia messzebb állt az ablaktól, így lábujjhegyre kellett állnia ahhoz, hogy lásson. De amikor meglátta, azt kívánta, bár ne látta volna: a szemben lévő fáról két holttest lógott ernyedten, a szél ide-oda hintáztatta őket. Kodia a szája elé kapta a kezét. - Borzasztó látvány, nem igaz? Ők letértek a kijelölt útról és megtagadták az engedelmességet. Remélem -fordult ismét a lányokhoz- közületek nem lesz senki, aki ilyen utat választ. Miután mindenkit megbélyegeztek, Eme utasítást adott arra, hogy menjenk a fürdőbe és alaposan csutakolják le magukról a piszkot, hogy holnap jó benyomást tehessenek az új gazdáikra. A fürdő aprócska helyiség volt egy tucat nagy fa lavórral. Kodia teletöltötte az egyik lavórt vízzel, megszabadult a ruháitól és belelült. Fogott egy darab szappant, és olyan erővel kezdte lecsutakolni magáról a koszt, hogy a körmei mélyen belevájtak a szappanba. A lányok közül néhányan fojtott hangú beszélgetésbe kezdtek, de Kodia nem akart szólni senkihez, inkább a testvérein gondolkozott. Nem tudta, örüljön-e vagy sem annak, hogy nem látta őket a városban. Az kizárt, hogy előbb értek volna ide, mert a hajójuk később indult. Ha viszont napokkal később fognak ideérni, akkor esélye sem lesz arra, hogy meglássa őket, mert holnap őt is eladják. Még soha nem érezte magát ilyen elveszettnek; senki sincs itt, akit ismerne és segíthetne, nem tud megszökni sem és valószínűleg Nalytét és Fyrrt sem fogja többé látni. Mi maradt akkor neki? A bosszú, suttogta egy hang belül.